Vetési László tiszteletes a vele készült beszélgetésben a lelkész, a gondnok, a presbiterek felelősségét emelte ki. A szórványban, a szorultságban minden lehetséges, unitárius, evangélikus, ortodox gondnok, presbiter egy-egy református gyülekezetben egyáltalán nem feltűnő. Belegondolni is rossz abba, hogy hol vannak a felszámolódott magyar falvak legnagyobb értékei: a kegyszerek, úrasztali terítők és egyéb műkincsek. A gyülekezetek maradékai tehetetlenek. ″Mit is várhatunk a saját erejükből a némai és kecsedi négy, az ormányi három lélektől vagy a Cege melletti Göctől, ahol egy család, két személy az utolsó tanúja egy hajdani népes múltnak.″ - folytatta a nehéz helyzet felvázolását Vetési. A legnagyobb baj egy kis gyülekezetben, ha nincs lelkész. ″Ilyenkor nagy visszaélések is történnek, a gondnok, a presbitérium abból él, hogy nincs lelkész. Sokszor az egyházi tulajdonban lévő kertekből, gyümölcsösökből élnek, annak terméséből kínálnak meg minket, vagy meg sem kínálnak, csak kifőzik több száz liter pálinkáikat, maguknak - de a templom omolhat.″ Azonban vannak ezekkel ellentétes esetek is. Például a Dés melletti Radákszinyén Hunyadi Feri bácsi és Anikó néni - a harminc lelkes gyülekezet helyett - saját megtakarított pénzükből javíttatták meg falujuk templomát. - Október végén "az utolsó magyar″ díszoklevéllel tüntették ki a Kis-Szamos menti Kecseden Kecseti Ferencet, a Füzes menti Göcről Szabó Istvánt és a magyarigeni Eőry Istvánt, Köblösről Terebesi Lászlót /Nagy Ágnes: Beszélgetés nagytiszteletű VETÉSI LÁSZLÓVAL. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./
